Mi történik a szervezetünkben, ha elfojtjuk az érzelmeinket hosszú távon?
Mi történik a testeddel, ha elnyomod a rossz érzéseket?
Valószínűleg mindannyian hallottuk már gyerekként, hogy „ne sírj, nincs semmi baj”, „légy erős”, „nagy vagy már ehhez”, de a legjobb „másnak sokkal nagyobb problémája van, mégse nyávog”.
Ezek a mondatok mélyen beépültek, és sokszor felnőttként is ezt a belső hangot halljuk, amikor valami fáj, ha csalódunk, megbántanak vagy csak egyszerűen elfáradunk. Megtanultuk, hogy a rossz érzések zavaróak, kellemetlenek – és talán azt is, hogy jobb, ha elrejtjük őket. De vajon mi történik a testünkkel és a lelkünkkel, ha hosszú távon elfojtjuk ezeket az érzéseket?
Az érzelmek – főleg a negatívnak címkézettek, mint a düh, szomorúság, félelem vagy csalódás – valójában nem ellenségek. Inkább olyan belső iránytűk, amelyek mutatják, hogy valami fontos történt bennünk vagy körülöttünk. Ha ezeket figyelmen kívül hagyjuk, ha nem adjuk meg magunknak az engedélyt arra, hogy érezzünk, akkor ezek az érzések nem szűnnek meg – csak elraktározódnak. És nem felednek! A testünk mindig reagál arra, amit érzünk – még akkor is, ha nem tudatosítjuk magunkban. Ha gyakran elnyomjuk az érzéseinket, a test feszültség formájában tárolja azokat. Ilyenkor szinte láthatatlanul, de folyamatosan dolgozik bennünk a stressz: megfeszülnek az izmok, fokozódik a belső nyugtalanság, az idegrendszer éberen marad. Mintha a test nem tudná, hogy „most már biztonságban vagyunk”, mert nem oldottuk fel, nem „ért véget” az adott érzelmi folyamat. Idővel ez a tartós belső nyomás testi tünetekben is megjelenhet: fejfájás, alvászavarok, emésztési zavarok, szívproblémák vagy akár hormonális kibillenések is jelezhetik, hogy valami nincs rendben. Az immunrendszer is érzékenyen reagál: ha állandó készenléti állapotban tartjuk a testet a kimondatlan érzéseink miatt, előbb-utóbb kimerül. Sokan azt hiszik, ha nem foglalkoznak a rossz érzéseikkel, akkor azok majd egyszerűen elmúlnak. Pedig ezek az érzések nem eltűnnek – csak más úton keresnek kijáratot. Egyre több az ingerültség, türelmetlenség, vagy épp a motiválatlanság, fásultság. Néha indokolatlan dühkitörések vagy fojtogató belső szorongás formájában törnek felszínre, máskor egyszerűen csak „nem érezzük jól magunkat a bőrünkben”, de nem tudjuk pontosan megfogalmazni, miért. És ez a belső bizonytalanság, elfojtás hosszú távon eltávolíthat önmagunktól is. Nehéz megmondani, mit szeretnénk igazán, mit engedhetünk meg magunknak, mi az, ami már túl sok. A határaink elmosódnak, az önazonosságunk meggyengül, és gyakran mások elvárásai szerint kezdünk élni. Ez pedig nem csak testi tünetekhez, hanem kiégéshez, párkapcsolati nehézségekhez vagy lelki ürességhez is vezethet. De van más út. Az érzések megélése nem gyengeség. Épp ellenkezőleg: bátorság kell hozzá. Megengedni magadnak, hogy szomorú légy, hogy csalódj, hogy haragudj, az első lépés a valódi gyógyulás felé. Nem kell, hogy minden érzést azonnal megérts – elég, ha jelen vagy bennük. Ha adsz magadnak teret arra, hogy érezz. A test mozgáson keresztül is képes felszabadítani a bennrekedt feszültséget – legyen az séta, jóga, tánc vagy csak egy mély lélegzetvétel egy csendes sarokban. És néha az is elég, ha kimondod valakinek, amit érzel – egy barátnak, egy szakembernek vagy akár csak egy naplóban magadnak. A tested nem az ellenséged, hanem a szövetségesed. Ha megtanulod figyelni a jelzéseit, és időt szánsz arra, hogy foglalkozz a belső világoddal, akkor nemcsak fizikailag, de lelkileg is megerősödsz. És ez az igazi jóllét – amikor nem csak „működünk”, hanem valóban élünk.